Milyen érzés az, amikor elveszítesz valakit? Mi marad utána? Mi tölti be az utána keletkezett űrt? Semmi. Csak üresség marad. És az emlékek.
Először fel sem fogtam. Egy csütörtök délután érkezett a telefonhívás. Bezárkóztam a mosdóba, hogy végighallgassam édesanyám mondandóját. Számítottam rá. Éreztem hogy baj van. Azonban mikor kiejtette azokat a szavakat, úgy érzem még most is, hogy nem jutottak el a tudatomig. A mai napig sem. Csak ültem, sírtam, és szólni sem tudtam. Tépte, marta a szívemet a fájdalom, és a levegő mintha kiszorult volna a tüdőmből. Hihetetlen. A nagypapám meghalt. Az egyetlen, édes drága papa, aki mellett felnőttem. Aki soha nem volt képes igazán haragudni rám. Aki mindig fel tudott vidítani, és aki a legrosszabb helyzetekből is a legjobbat emelte ki. Az én papám, aki három éve gyomorrákban szenvedett... Aki sohasem mutatta, ha fájdalmai voltak. Mindig azt akarta, hogy nekünk jó legyen. Majd csendben távozott a Mennyországba.
Üresség. Még mindig érzem, és mindig is érezni fogom, soha semmi nem fogja ezt az ürességet betölteni. Fájdalmas üresség ez. De az emlékek egy kicsit enyhítenek rajta...
Emlékszem, a papa mindig kormosszeműnek hívott, mert olyan sötét, szinte fekete szemeim voltak kiskoromban. A papa mindig megnevettetett minket. Minden ételhez kenyeret kínált, és mindig hülyéskedett. Rengetegszer mentünk el sétálni, vagy kirándulni. Sokszor csinált nekem pecabotot, és a kanálisparton horgásztunk. Emlékszem, amikor szánkózni vitt, vagy biciklizni tanított. Amikor strandra vitt minket, vagy ellátogattunk valahová. Amikor odaült hozzánk a homokozó szélére, vagy a hintára. Amikor ugratta a mamát. Emlékszem, hogy rengeteget barkácsolt. Mindent el tudott készíteni, amire szüksége volt. Egy csomószor mi is segítettünk neki, vagy éppenséggel ő nekünk. Még most is látom, ahogy diót törtünk a garázs előtt, vagy barackot szedtünk. Sok-sok emlék. Mind a szívemben él, és soha nem fogom elfelejteni egyiket sem.
S ahogyan a temetésen állok, könnyes szemmel, összeroskadva a sok emlék súlyától, érzem hogy velünk van. Nem akartam utoljára látni a koporsóban fekve, pedig megnézhettem volna. Nem, nem akartam így emlékezni rá. Sápadtan, csontsoványan...holtan. Én mindig az én erőtől kicsattanó, napsütötte bőrű, jókedvű emberre szeretnék emlékezni, aki megtanított arra a sok dologra. Szeretnék örökre büszke maradni rá. Mert szeretem.
Nyugodj békében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése