Ez az egész egyre bonyolultabb. Tény és való, hogy igazán, és menthetetlenül szeretem. És nem tudom elfelejteni, egyszerűen lehetetlen. El sem tudom képzelni nélküle... De ő ezt úgysem érti... Nem tudja mennyire fáj. Nem gondolja, mennyire szeretném hogy szeressen. Nem érdekli, hány fiút utasítottam vissza miatta. Nem tudja, mennyire jól esik, mikor észrevesz, és odaint. Ahogy azt sem tudhatja, mennyire rossz, amikor nem teszi ezt. Csak szenvedek, csak szenvedek, és nem történik semmi. Miért vagyok még mindig olyan naiv, és hiszem azt, hogy egyszer talán még lehet ebből valami? Miért szeretem a sok tökéletes tulajdonságod mellett a hibáidat is? És más miért nem tud olyan hatással lenni rám, mint te?
